Ha az átlag magyar horgász meghallja a „catch and release” kifejezést, egyből az jut az eszébe, hogy ez csak úri huncutság. Angol hóbort, mely bejárja lassan a világot és szinte semmiben nem különbözik a globális felmelegedéstől, az egészséges életmódtól és a fenntartható fejlődéstől. Hangzatos kifejezések, melyeknek a mi kis életünkre szinte semmi hatása nincs, mert ugye a múlt héten is hideg volt és nagyapám is vígan elélt szalonnán és hagymán. Pedig ha az emberfia veszi a fáradtságot és megáll egy méla percre, igen hamar beláthatja, hogy ez talán nincs egészen így…

 Induljunk ki Kovács 2 János átlag magyar horgász helyzetéből. Ha a statisztikákat nézzük, akkor nagy valószínűséggel kéthetente jut el szeretett vize partjára, ami valószínűleg egy nem túl nagy, de nem is túl kicsi egyesületi víz; feltehetőleg két formásabb ponty megfogására törekszik, mellyel jót szórakozik és melynek kalkulált árából lehetőleg még az a fránya horgászjegy és az etetőanyag ára is visszajön. Mert hát ugye kemény világ ez, nem lehet csak úgy szórni a pénzt mindenféle nem nyereséges hobbira! Namármost miért is járna jobban hősünk, ha a C&R szellemében időnként visszadobná a tavaly ősszel 30 centisen betelepített és mostanra már majd’ 34,5 cm-es potykát? Ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba, nem azért, mert ez a hal egyszer leívna és így rengeteg ivadékot adna. A legtöbb hazai kis vízben erre vajmi kevés az esély (nincs frissen elárasztott rét, nincs rengeteg igen apró alsórendű szervezet, ikra-, és ivadékfaló halaktól mentes környezet stb.). Amiért mégis érdemes kegyelmet osztani az az, hogy még a legtohonyább, kukoricán nevelt tógazdasági tükörponty is igen életrevaló jószág és még igen mostoha körülmények között is megduplázza a súlyát a nyár végére az iszapban lakó csigákból, férgekből és a horgásztársaink által bedobált rengeteg etetőanyagból. Namármost, ha megnézzük, hogy az éves kvótánkat 50 darab egykilós vagy két kilós ponttyal teljesítjük, egyből látható a 100 %-os nyereség.

Hősünk tehát vállalva a veszélyt, augusztusra hagyja önmegtartóztatása gyümölcseinek betakarítását. Hamar tapasztalni fogja, hogy a tavasszal oly hatékony módszerek ritkán hoznak eredményt, mert egyrészről kevesebb is a hal a vízben, másrészről azok is sokkal háklisabbak. Egyszeri horgászunk megint választás előtt áll: vagy káromkodva hagyja az egész C&R handabandát a fenébe és megfogadja, hogy jövőre már májusra meglesz a kvóta, nyáron meg marad a napozás, mert ugyebár a hobbi az azért van, hogy az ember jól érezze magát és nem azért, hogy még akkor is idegesítse magát. Vagy felveszi a kesztyűt és megpróbálja mégiscsak begyűjteni a „nyereséget”. Finomabb szerelést alkalmaz, éjszaka is a halak nyomába ered (hiába morog az asszony és csípnek a szúnyogok), kipróbál minden beszerezhető csodacsalit az eperfahordóban erjesztett galuskától a kínai selyemhernyóbábig. S láss csodát, a halak honorálják a befektetett energiát és szépen lassan mégiscsak meglesz a kvóta, sőt, az új technikáknak köszönhetően egy-két komolyabb hal is a szákba kerül. Na nem kell itt óriásokra gondolni, csak amolyan „hümm, ez mán’ szép darab” halakra. Hősünk ekkor kezdi megérteni, miért is érdemes tavasszal nagylelkűnek lenni és a bennfentesek mosolyával tudomást se vesz azoknak a „gyáváknak” a megjegyzéseiről, akik az év elején bolondnak, most viszont piszok mázlistának tartják. A következő tavasszal persze megint kinn ül a tóparton és hiába fog esetenként több halat, mint bármikor ezidáig (mert ugye nem tavaly májusban fogott utoljára jó halat, így nem rozsdásodott be a horgásztudása), valami hiányzik… a kihívás! Eszébe jut, hogy gyerekkorában a közeli folyóban is horgásztak. Ki kéne oda ugrani egy pár alkalommal, amíg a tóról eloszlik a nép, visszatér a nyár vége és a nagy, óvatos halak. Itt érkezik el hősük oda, ahol megtapasztalhatja a C&R igazi jelentőségét. Kezdetben itt is a pontyokat üldözi, de hamar rádöbben, hogy a folyó ezer más halat is rejt, melyek fogása legalább annyira szórakoztató, mint a kedvenc aranyhasújáé (hol van már a kvóta meg a „visszafogott horgászjegy”!?).

Itt azonban senki nem telepít, így az a hal él a vízben, ami ott születik és túl is él addig, amíg meg nem fogják. Könnyen belátható, hogy ezért itt már nemcsak hangzatos lőzung, hogy hagyni kell a halakat szaporodni, mert az ikrát nem a tavaszi nagyvíz hozza, hanem a jól táplált anyahalak teszik a kavicsra. Nincs az a gazdag egyesület, halászszövetkezet, horgászszövetség, ami pótolni tudja a természetes ívásból származó ivadéktömeget (az ő feladatuk sokkal inkább a felnövekvő generációk megvédése lenne… sajnos nem véletlen a feltételes mód).Tegyük fel, hogy egyszeri horgászunk rákap a ragadozó halak horgászatára. Itt érzékelheti igazán, hogy mennyire fontos az önmérséklés. A természet rendje szerint a ragadozó halak mennyisége töredéke a békés halakénak, nagy általánosságban 10-20% körül mozog (gondoljunk csak bele, hány zebra kell, hogy eltartson egy oroszlánt!), így könnyen belátható, hogy ha ugyanannyi ragadozó halat viszünk el természetes vizeinkből, mint amennyi békéset, akkor már hírmondó nem marad a süllőből, mikor a még dévérből nem kevés úszkál. Innentől kezdve viszont jól látható, hogy miért a pergető és legyező horgászok esetében a legfontosabb az önmérséklés. Egyrészről ők a legtöbb esetben a természetes vizeinkben űzik kedvenc hobbijukat, másrészről a halközösség legérzékenyebb csoportját veszik célba, így ők ha csak a mának élnek, igen hamar felélik a holnapot. Kicsit elkanyarodva kedvenc horgászunktól tekintsünk át a „Szigetre”, Angliára, az itteni kis patakok halászati joga évszázadok óta magánkézben van. Volt idő sok mindent kipróbálni anélkül, hogy bárki beleszólt volna. Furcsa módon valahogy mindenhol ugyanarra jutottak: ahhoz, hogy ezek a kicsi és sérülékeny vizek, melyekben a horgászat lényegében a sebes pisztrángra korlátozódik, folyamatosan bevételt és/vagy szórakozást nyújtsanak, csak a teljes vagy legalábbis részleges C&R-en keresztül vezet az út.

Ha visszakanyarodunk a hazai viszonyokra itthon is felismerhető, hogy azok az ökológiai szabályok, melyek Angliában meghatározzák a ragadozó halak hasznosítását, idehaza sem hághatók át.A fentieket végigolvasva, „végigélve” hősünk (az átlag magyar horgász) szinte biztos, hogy eljut a felismerésig, hogy a sűrűn telepített egyesület tavától a természetes vizek partjáig, a nemespontytól a sebespisztrángig az önmérséklés kifizetődő és szükséges. Persze ha egyedül vállalja fel az ügyet, akkor bukásra van ítélve, ha viszont egyre több „balekot” (mert lássuk be, rövidtávon annak tűnünk) talál maga mellé, akkor a nem is olyan távoli jövőben akár csukapörköltben, mandulás pisztráng formájában vagy gyakori sikeres horgásznapban manifesztálódó sikerre számíthat.

Csorbai Balázs
MuHoSz.hu