Catch and release? Az örök nagy kérdés. Mindenki egyértelműen tud reagálni a saját objektív nézetein keresztül a témára, ezért is osztja meg horgászok nagytöbbségét a kérdés. Egyik tábor egyértelműen azt válaszolja: hogy természetesen hazaviszem a halat, amit a kiváltott engedély révén teljesen jogosan megérdemlek, a másik tábor pedig pont az ellenkezőjét állítja: minden halat visszaengedünk, hogy visszakerülve természetes közegükbe tovább éljék életüket, hogy talán más horgára akadva ismét örömteli pillanatokat okozzanak. (Mi az utóbbi álláspontot támogatjuk.)  Nincs semmilyen probléma azzal, ha a horgász elviszi a megérdemelt zsákmányt, melyet ki könnyen ki nehezebben csalt horogra. Akkor azonban, amikor a sporttárs azzal dicsekszik a vízparton, hogy az összes mélyhűtője dugig van a halak legváltozatosabb fajaival, akkor igencsak elszomorodunk.

El kell, hogy gondolkozzunk azon, ha nincs szükségünk a zsákmányra, akkor igen is vissza kell engedni őket, minél kevesebb sérülést okozva. Talán a megszokás, talán mert „fizettünk” érte, talán, mert amit megfogtunk az a mienk, sajnos nagyon sokan gondolkodnak még mindig így. Szemléletmódbeli változásra lenne szükség. Gondolni kellene a jövő nemzedékére, mind halak mind emberi vonatkozásában. Lehet a mi unokáink már csak telepített tavakban tudják majd kamatoztatni horgásztudásukat. Pedig azért valljuk be mennyivel nagyobb élmény egy természetes vízben horogra csalni kedvenc halainkat.
 Most is, mint már sokszor, tanulhatnánk nyugati horgásztársainktól. Ugyanis például Németországban már igen komoly kritériumai vannak a horgászatnak. Vegyük csak alapul a már tradicionálisnak mondható Mulde kupát, melyet a Mulde folyó által felduzzasztott víztározón rendeznek meg minden évben. Nagyon sok és igen szigorú szabályrendszerű verseny. Például csak versenyhaltartóban lehet tartani a halakat, mely nem lehet 3 méternél rövidebb, illetve a verseny végeztével a mérlegelés után egyből vissza kell ereszteni a zsákmányt, hogy csak kettőt említsek, a már szóba hozott kritériumokból. Nem csoda, hogy ennyire vigyáznak erre a halfaunára, ugyanis egyedülálló a világon. Úgy is szokás nevezni, hogy az „Óriás dévérek földje”. Talán azért kapta ezt az elnevezést, mert itt a szériahal a 2-3 kg-os dévér-, jászkeszeg.