Együnk, vagy ne együnk halat?Mostanában gyakran találkozunk avval az anomáliával, hogy fogjunk, de ne együnk halat, vagy annyit fogjunk, amennyit megeszünk, vagy együnk annyit, amennyit fogunk.
De vannak olyanok is, akik azt mondják, fogjunk, de egyáltalán ne együnk halat. S nem kevés azoknak a száma sem, akik azt mondják, az édesvízi hal nem fogyasztásra termett, arra ott vannak a tengeri halak.
Természetesen a tengeri halak esküdt védelmezői azonnal felszisszennek, mondván: el a kezekkel a tengerektől, nem elég az eddig elvégzett pusztítás, most az édesvízi halakat is az ő rovásukra mentsük meg?
A legtöbb végleg kipusztult állatfaj a tengerekben volt megtalálható, s most onnét hiányoznak.
Sok érvelést hallottam már, mely a tengeri halak fogyasztására szólít fel, próbálva ezzel megvédeni folyóink, tavaink halait.
Alátámasztva mindezt avval a ténnyel, hogy például Olasz, vagy Spanyol, de akár Francia piacokon sem az édesvízi halakat kínálják az árusok, hanem a tenger kifogyhatatlan élőlényeit.
De biztos, hogy kifogyhatatlan?
A www.catch-release.hu internetes portál segít, hogy a kedves olvasó eligazodjon ebben a kissé sem egyszerű témában.
Nehézsége abban rejlik, hogy bármi módon cselekszünk is, érdekek sérülhetnek.
A kérdés az, hogy a halak érdeke ebben az érdekszövevényben hol helyezkedik el.
Ha számunkra a halak érdeke a fontos, nem lehet kérdéses, mi a helyes út.Magyarországon az átlagos halfogyasztás évi három kg körül van egy főre számítva, szemben a kívánatos húsz kg körüli személyenkénti halfogyasztással. Hogy ez tengeri, vagy édesvízi hal, az majdnem mindegy, mondhatnánk, de erről mindenki másképp vélekedik.
Magyarország édesvízi haltermelésben olyan tartalékokkal rendelkezik, amilyen hiánnyal Európa küzd.
A horgászvizeket üzemeltetők ezt már saját bőrükön érzik, hiszen napjainkban szinte lehetetlen például csukához jutni. Osztrák víztulajdonosok jönnek tartályaikkal, s helyben fizetnek háromezer forintot a csuka kilójáért, mert arrafelé drágább is, kevesebb is van belőlük.

De nem egyszerű a helyzet békés halaink esetében sem. A tógazdák által kívánatos 1,5 - 3 kilós példányok nagy mennyiségű beszerzése is komoly akadályokba ütközött ebben az évben.
Természetesen itt is szerepet játszik a külföldi fizetőképes kereslet megjelenése, de nem hanyagolható el a szép számmal szaporodó hazai horgászvizek növekvő hal igénye sem.
Ma azok a horgász vizek számíthatnak rendszeresen zsúfolt vízpartra, akik kiegyensúlyozottan tudják biztosítani a viszonylag biztos fogást.
Mert hát ugye az ember a horgászatban, mégis csak a halfogást szereti a legjobban. Ezekbe a vizekbe többnyire étkezésre szánt, s ebből a célból tenyésztett halak kerülnek, melyek kifogásával, megtartásával, elfogyasztásával sem morálisan, sem természetvédőként, sem állatbarátként nem szabad kritikát gyakorolnunk.

Ha ezekben az esetekben magát a cselekményt nem is szabad kritizálni, azért a végrehajtás módját mégis csak vegyük górcső alá egy pillanatra.
Ezek a halak, melyek utolsó élőhelyükön, a horgászvízben többnyire nem sok időt töltenek, mégis csak érdemelnek némi odafigyelést.
Mert, bár pusztán a külső szemlélő odafigyelésétől sorsuk kimenetele nem változik, - nekik akkor is ez a vég - de nem mindegy, hogy oda milyen körülmények között jutnak.

Nem mindegy, hogy utolsó perceik valóban percek, vagy örökké valóságnak tűnő kínlódás.
Ezeket a halakat kifogva, számtalanszor láttam már, hogy a „horgász” pusztán a botot fogva, a halat a horgon lógatva emeli ki a vízből, majd a kavicsos parton rácsodálkozik a hal kétségbeesett vergölődésére, majd dicsekedve mutatja a szomszédnak, micsoda életerős halat fogott.
Azonban a dolognak itt még nincs vége.
Jön a csuda sem tudja honnét vett „haltartó szák”. Láttam már krumplis zsák szákot, nagy bevásárló szatyrot, rá cigarettával lyukakat égetve, de esett már hal rabságba hagymás zsákba és kézzel font drótszákba is.

Majd a horgászat befejeztével a mérlegelés, a hal kifizetése, egy jó kávé vagy fröccs, ami nélkül ugye nem fejeződhet be a nap. Aztán a pakolás, majd indulás haza.
Szegény zsákmány mindezt szárazon, de még élve, fulladozva kell, hogy kibírja, mert vár rá még a bemutatás a család otthon maradt tagjainak, esetleg a szomszédoknak. Ezek után már ugye, hogy megváltás egy jól irányzott, erős ütés a megfelelő helyre?

Vagy ez szörnyű? Higgyék el, órákig szenvedni fájdalmasabb, még ha mindenképp a sütőben végzik is. Végezze gyorsan, fájdalommentesen, ha már ez a sorsa. Ha azért ülünk le a vízpartra, mert halat szeretnénk fogni vacsorára, az semmiképpen sem kifogásolható, de az már igen, ha a szükségletünk feletti mennyiséget sem engedjük vissza, mert majd otthon a macska megeszi.
Ha mindeközben olyan halra bukkanunk, amely méretével csodálatunkat is kivívja, abban az esetben nem is lehet kérdés, mi a tennivaló.
Legyünk nagyon kíméletesek a kiemelésnél, gondosan járjunk el a horogszabadításnál, majd jöhet gyorsan a fénykép, ha a gép kéznél van, s már mehet is a hal vissza, az életet adó vízbe.

Nem más az eljárás a méreten aluli halak esetében sem, csak a fénykép marad el, de a kíméletes bánásmód, az odafigyelés, nekik is mindenképpen megjár. Gyakorlat hazánkban, hogy a rablóhalak esetében más bánásmódban részesítjük zsákmányunkat.
Ennek talán az lehet az oka, hogy a csukának, harcsának is az a célpontja, mint nekünk, amikor a vízparton üldögélünk? Vetélytársat látunk a rablóhalban?
Úgy gondoljuk, előlünk eszi meg a halat? Vagy életmódja, könyörtelensége okán gondoljuk úgy, hogy ők semmi jót nem érdemelnek tőlünk?

Pedig csak teszik a dolgukat, esznek, szaporodnak, mint bármely más állat földünkön. Csodáljuk a tigrist, oroszlánt erejükért, szépségükért, de vízi megfelelőik már semmi jót nem várhatnak tőlünk.
Soha olyan vizet nem láthattunk még, ahol a békés halállományt a ragadozóhalak pusztították volna ki.
Mi, emberek azonban már „dicsekedhetünk” néhány ilyen tettel. Nem is olyan rég hallottunk egy horgászról, aki visszaengedte az igen csak nagyra nőtt harcsát. Csak gratulációt kapott érte, rossz szót nem.

De láthattunk videó felvételt arról is, ahogy egy hasonló méretű harcsát emelnek ki a vízből úgy, hogy vágóhoroggal sebzik farkát, testét.
„Kivenni mindenáron, mert ő már a miénk.”
Nem jobb esetleg elvágni a zsinórt, ha már a kiemelés lehetetlen, mint vágóhoroggal sebezni, ami ez esetben mindenképp a hal pusztulásához vezet?

Azt kell látnunk, hogy a szép méretű példányok sorsa azon múlik, milyen jóérzésű horgász horgára terelte a sors.
Nincs egyetemleges bánásmód a kifogott halakkal szemben a horgászok között, s ez az időről-időre heves vitákhoz vezető halfogások egyik fő oka is.

De miért ebben lenne egyetértés közöttünk, emberek között, amikor a minden nap mellettünk élő kutyák sérelmére is naponta követünk el bűncselekményt, mely az állatok kínzásában, helytelen tartásában, tudatlanságunkban testesül meg. Ha nem időtöltésünk eszközeinek tekintjük vízben élő kedvenceinket, nem zabolátlanul visszük haza a megfogott példányokat, megetetve őket háziállatainkkal, ha igyekszünk mérsékletességre inteni önmagunkat, kialakulhat horgászkultúránk, mely nemcsak önmagunkra, de tavaink, folyóink, patakjaink vízi világára is jótékony hatást fog gyakorolni.

Összességében nem a kifogott halak elfogyasztásában keresendő a hiba.
Ha fogásainkból a méreten aluli példányok, és a több évet megélt szép, méretes egyedek mindig visszakerülnek a vízbe, haza pedig csak annyi halat viszünk, amennyire feltétlen szükségünk van, nem lenne min vitatkoznunk. Próbáljuk meg, hátha sikerül!

A fotók nem Magyarországon készültek.
Molnár Zoltán
Főszerkesztő
www.horgaszklub.eu