Mi legyen a hallal?
Ahányan vagyunk, annyiféleképpen viszonyulunk horgásztevékenységünk célpontjához, a halhoz. Rengeteg legenda terjeng arról, hogy a halak éreznek-e fájdalmat vagy sem, illetve melyek testének érzékenyebb részei. A tudomány mai állása szerint, azt sem tudhatjuk teljes biztonsággal, hogy mekkora fájdalmat okoz halunknak egy szájba akadó horog, de jól látható reakciói alapján, okunk van azt feltételezni, hogy megakasztott halunk a szúró szájfájdalmon kívül, komoly stresszt is elszenved.

   A horgász egy külön állatfaj - mondjuk olykor viccesen, és hozzátenném, hogy ezen belül is több “alfaj” létezik, melyek a zsákmányhallal való bánásmód tekintetében különülnek el.
Van horgász, akinél a kifogott hal egy birtokba vett tárgy, puszta eledel, amely nem gondol, nem érez semmit - kímélni tehát fölösleges. Különben is, ha kifogta, az övé, és azt tesz vele, amit akar… Az ilyen horgászok mellett láthatunk bilincsre zsúfolt, vérző halakat, vagy parton száradó potykákat, illetve bosszúsan bozótba dobott apróhalat.
De nézzük csak a horgászfotókat! Annyi mindent elárulnak a győztes halfogóról… Nem tudom, más hogy van ezzel, de engem mindig kiráz a hideg, ha valaki a szemüregénél (!) fogva emel fel egy halat - tudom, vannak halkitermelő szakmunkások, akik szerint ez egy igen szakszerű módja a hal megragadásának, de az ég szerelmére, annyi helyen meg lehet még ragadni egy halat!

   Ugyanilyen szomorú látványnak tartom a kopoltyún átfűzött madzagnál fogva megemelt többkilós halat, mely beszakadt, vérző kopoltyúfedőkkel adja meg magát egy buta horgász kegyetlenkedéseinek. Persze, az “ember” gondolatai közt azt van, hogy “úgyis megesszük”, akkor minek annyit óvatoskodni? És soha nem tudhatjuk meg, hogy a szerencsétlen állat milyen kínokat él át addig. De ha egyszer kiabálni is tudna…
   A lelketlenül dobált halakról pedig már inkább nem beszélek (sajnos sok “horgászfilmben” is láthattunk ilyet, amint a bátorlelkű rettenthetetlen horgász mindenkit ámulatba ejtő fölénnyel dobja partra a gaz, elvetemült - de egyébként is legyőzött - halat).
   És van horgász, aki számára a hal csak egy kellék, egy munkadarabja az ő kiérdemelt, és jól megfizetett sportjának. Ha elkapta a rajt, akkor kitermeli, begyűjti őket rendesen - minél gyorsabban, és minél többet, mert az a “király”, aki többet fog! Ő legalábbis azt hiszi. Megtesz mindent, hogy lehalássza a legnagyobb, a legöregebb halakat, hogy azt mindenki lássa! Megesik, hogy olykor nagylelkűen visszahányja őket, de nem mutat nagyobb érdeklődést irántuk, mint egy üveg jó sör iránt. És persze ne szóljon bele senki, ne oktassa ki, mert ő magas szinten “sportol”! Számára nem léteznek szép horgászvizek, csak halas “pályák”, ahol ő “eredményeket” ér el. Nem kikapcsolódik, hanem “tesztel”, felmér (és azt hiszem, ezzel még nem is merítettem ki a teljes üzleti szókészletet).

   Na, és van az a horgász, aki akkor is eredményesnek érzi a horgászatot, ha éppen nem fogott semmit. Olykor megpróbál együtt “gondolkodni” a természettel, a vízzel, a halakkal. Ő például nem sieti el a horogkiakasztást, letépve a teljes szájprémet, hanem ráérősen matat, tesz-vesz, szemlélődik, elemezget. Inkább tudásában, tapasztalatában bízik, mintsem az ízletes csodafiolákban, vagy a földgolyó másik felén kevert haltápokban. És általában ismeri is a halakat.

Mi legyen a hallal?    Az utolsó szusszanásig kifárasztott hal, partra kerülve a lassú fulladás veszélyének közelébe kerül, ami ugyanúgy nem lehet kellemes számára, mint a kemény köveken való vergődés. Ha halunkat konyhára szánjuk, ajánlott ezt az időt lerövidíteni: tarkóütéssel végezzünk vele!
Sokszor azért tartjuk élve a halat, hogy ne induljon idő előtt bomlásnak - így viszont gondoskodnunk kell a megfelelő haltartó hálóról, amelyben halaink plusz szenvedés nélkül tölthetik utolsó óráikat.

Tudom, már-már reménytelen egy ki tudja hány évtizedes, bevált gyakorlat ellen lázadni, de számomra a kantár, szájbilincs egy olyan morbid eszköz, amelynek semmi helye nem lenne egy természettisztelő horgász eszköztárában - maximum a halfeldolgozó üzemekben tudnám elképzelni! Ha jól utánajárunk, ma már a tíz kilós súlyt meghaladó zsákmányok számára is találunk megfelelő méretű haltartó hálót. Persze, az ilyen hálót horgászat végeztével még át kell mosni, míg a bilincs akár azonnal zsebre vágható, de lehetőleg ne a zsákmányuk egész napos kínjai árán próbáljuk megspórolni ezt az öt percet.

Sajnos egy rossz szokás olykor a nagytestű békés halakra horgászók körében, hogy ha nem eszik áhított haluk, akkor az éppen horogra kerülő apróhalakat bosszúsan dobálják hátuk mögé a bozótba, vagy néha el is tiporják a parti kövek közt. Valószínűleg a “bosszantó” kishalakat szeretnék ezzel letudni egyszer s mindenkorra, hogy ahol ők horgásznak, ott kizárólag testes zsákmányhalak úszkáljanak ezentúl. Talán sikerül valaha megértetni velük, hogy halfaunánk színes, és a legapróbb őshonos halnak is létjogosultsága van vizeinkben, még ha az egyes horgászok számára nem is tűnik túl értékesnek.
Bízom benne, hogy a méreten aluli halakkal való bánásmód már nem szorul részletezésre, hiszen anélkül hogy környezetvédő agitátorok közhelyes jelszavait emlegetném, talán nem olyan nehéz megérteni ennek jelentőségét. (A méreten aluli halak szándékos megtartása pedig már a bűncselekmények tárgykörébe tartozik, ezért nem térek ki rá.)

Néhány gondolat erejéig viszont elidőznék a megfogott hal szabadon engedésénél - látszólag evidensnek tűnhet a kérdés, hiszen mi sem egyszerűbb, mint vízbe pottyantani a kedves halacskát, és érzelmes búcsút inteni neki, de jó, ha tudjuk, hogy a menekülésre képtelen állapotban útjára bocsátott, kábult hal szinte biztosan természetes ellenségei martalékává válik: nagyobb halak, madarak, vízparti rágcsálók lesnek az ilyen kóválygó pikkelyesekre. A felfordult hassal elúsztatott hal pedig rendszerint már sosem tér magához, azaz nagy valószínűséggel elpusztul. Fontos tehát, hogy horogkiakasztás után minél hamarabb vízbe tegyük halunkat, és csak akkor engedjük el, ha meggyőződtünk róla, hogy képes biztonságosan elúszni. Az erősen kábult halat enyhe sodrásban “lélegeztessük” - előre-hátramozgatással igyekezzünk elérni, hogy szétnyíló kopoltyúi közé oxigén-dús víz áramoljon.

Catch and release? Nagyon kézenfekvő lenne most, hogy az immár szállóigévé vált “fogd meg és engedd szabadon” csatakiáltással kardoskodjam egy kétségtelenül nemesi mentalitás mellett, de nem teszem. Aki meg akarja enni a halat, egye meg - isten őrizz, hogy ma már lassan emiatt is bűntudatot érezzünk! A halhús egészséges és tápláló eledel. Ha megfelelően tiszta vízből származik, és szakszerűen van elkészítve, ott a helye minden magyar család asztalán - ezer éve.
A “catch and release”-eljárás tehát sohasem lehet kötelező, viszont gyakorlati megvalósítása szép gesztusként hangsúlyozza ki sporthorgászati tevékenységünk profithajhászástól mentes, szórakozó jellegét. Ezzel együtt a halakkal való kíméletes bánásmódra, és egyfajta együttérzésre nevel.
Amíg őseink a megélhetésért járták szakadatlan a nádas-rengetegeket, nem sok lehetőségük adódott a halfogás etikai hátteréről filozofálgatni - ha enni akartak, be kellett gyűjteni a halakat. Szerencsére ma már ott tartunk, hogy a legnépszerűbb halfogó módszer: a legutolsó kispolgár által is művelhető sporthorgászat nem kötődik olyan szigorúan a megélhetéshez, hiszen a legközelebbi boltban mindenféle fajtájú és formájú halat megvásárolhatunk. 

    Így pedig már azt is megengedhetjük magunknak, hogy a horgászathoz kapcsolódó szellemi, erkölcsi kérdések feszegetésébe merüljünk, és ennek nyomán alakítsuk kapcsolatunkat a vízi élővilággal. Lehet, hogy kissé bonyolultan fogalmaztam, de annyit akartam mondani, hogy - olykor gondolkodjunk is! És ne csak a több halat hozó módszerek vagy stratégiák kidolgozásán törjük fejünket, hanem igyekezzünk különböző megvilágításokban újra és újraértékelni horgásztevékenységünk valódi célját, értelmét.
    Nézzük át, mitől lesz “legyőzött ellenfél” egy kétkilós hal, amelyet parthoz cibál egy hetvenkilós horgász, aki az űrkutatás számára kifejlesztett anyagokat, és legmodernebb technológiákat veti be, hogy maga alá gyűrje a minden értelemben jóval primitívebb halat.
   Ráadásul, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a halak sohasem vadásznak emberekre - tehát kizárólag az ember által egyoldalúan kiprovokált harcban kell helyt állniuk, láthatjuk, hogy az esélyek igencsak egyenlőtlenek: ha a hal “veszít”, az életébe kerül, míg a horgász legfennebb egy horgot “bukhat”… Legyünk tehát szerények, és az ennek megfelelő legnagyobb alázattal járjunk a vizek partján! Kíméletesnek lenni pedig nem gyengeség, hanem annak jele, hogy tisztáztuk és megértettük helyünket a természetben.    

A pucoló deszkára kerülő élettelen hal már konyhai nyersanyagot jelent számunkra, nem szükséges bárgyú ceremónia közepette búcsúzkodni tőle, még ha olykor meg is érdemelne egy kis “tiszteletet”. De a még élő halat kezeljük érzékeny élőlényként - ez talán kötelességünk is, ha már megfogjuk, és beleavatkozunk az életébe. Próbáljunk empatikusan belegondolni, hogy a legapróbb keszeg is évekig küzd az életben maradásért, a táplálékért, szaporodásért - mielőtt a horgunkra kerül. Menekül, meglapul, keresgél, csapatba verődik, óvakodik, figyel: saját kis élete pont olyan fontos számára, mint a miénk önmagunk számára. És meggyőződésem, hogy a fájdalmat is éppúgy ismeri. Forrás: Erdélyi Horgász