Túl szép, hogy kárba vesszen. Egy német horgász szomorú tapasztalatai a magyarországi catch-release szokásokról.
Az írás eredetije az Angeln.de oldalon jelent meg, majd a Horgasszunk.hu fordította le.

Egészséges, életerős halak, a minket körülvevő csodálatos természet részei. Akváriumokban tartjuk őket, lemerülünk a tengerek mélyére, hogy megcsodálhassuk őket. És horgászunk rájuk, vagy valami olyasmit. A Magyarországon kifogott halak 99%-a már soha többé nem kerül vissza a vízbe, hanem az edényben végzi. A maradék pedig a szemétben. Senki nem gondol arra, hogy milyen értelmetlenül és feleslegesen bújuk ki belőlünk a  genetikailag kódolt vadászösztön. A szörnyű mészárjelenet képeit most megosztom Önökkel, pedig sokáig rejtegettem őket a nyilvánosság elől elzárva. A magyarországi természetes vizek mellett eltöltött hosszú hónapok vittek rá arra, hogy a „teremtés koronájának” eme megnyilvánulását megosszam Önökkel. Elsősorban azért, hogy minden érző ember segítségével az ilyen és hasonló őrültség gondolatát kiűzzük a „sporttársak” fejéből.

Egy több, mint 90 kg-os nagyobb harcsát mutatnak be. Az utcán, egy Észak-magyarországi város közepén. Az állat telis-tele van ikrával. Több ezer harcsaivadék pusztul el így, ráadásul egyébként is ehetetlenül zsíros a hús. Egy ekkora állat, ami a vízi élet mindennapos küzdelme során ilyen méreteket ér el, minden értelmes emberben tiszteletet és csodálatot kellene, hogy kiváltson. Ivadékkorától kezdve, mire a mai óriási méreteit elérte, annyi veszélyt élt át ez a hal a saját életterében, hogy hozzá képest a mi, világháborúktól, atombombáktól és terrorveszélytől sújtott világunk egy Barbie-házikó. Csak agyatlan és lelketlen embernek juthat eszébe, hogy egy ekkora óriást, sértetlenül, legkésőbb a fotózás után ne engedjen szabadon.

A boldog mészárlás elkezdődik.
Az esemény a kelet Európában oly elterjedt disznóölésre emlékeztet, ami egyébként német nyelvterületről származik. Az Európai jogharmonizáció keretében a házi disznóölést Magyarországon be fogják tiltani. Halak esetében ilyenről szó sincsen. Hogy ezt az őrültséget valamelyest megértsük, a dolgot anyagi oldalról kell megközelítenünk. Magyarországon 1 kg harcsahús élősúlyban kb. 700 Ft (2,80 Euró). Ez a példány a kifogójának kb. 280.000 Ft (1.120 Euró) bevételt jelentett. A munkavállalók nagy része Magyarországon nem keres többet 80.000 Ft-nál havonta (300 Euró). A kissé paraszti, magyar horgász és vadászszokások mellett ez a tény az egyik legnagyobb akadálya a catch-release szokással való azonosulásnak.

Tisztán felosztva
Ikrák vödrökbe, hús filézve. A derék nézelődők mindennapos nyugalommal és közönnyel figyelik a morbid eseményt. Még az új nemzedék is képviselteti magát. A magyar halnak nincs jövője. A magyar horgászszabályzatban az áll, hogy saját fogyasztásra, a szabályokban rögzített mennyiségű halat el szabad vinni. Az értékesítés minden formája szigorúan tilos. Az az indok, hogy a hal a magántó halállományát veszélyeztette, nem jogosít fel senkit ilyen mészárlásra. A fogási helytől kb 35 km-re folyik a Tisza. A „sporik” egyikének sem jutott eszébe, hogy oda elvigye és szabadon engedje.

A trófea
Szép napok emléke. Újra meg újra rápillanthatunk, ha a tv-ben épp nem megy semmi érdekes. A 16 megapixeles kamerák korában egyesek még mindig fejeket vágnak le, hogy a saját, természet felett álló hatalmukat demonstrálják és halhatatlanná tegyék. Gyakran csak utólag számolják ki, hogy milyen sok pénzbe is kerül egy halpreparátum. Innentől kezdve, vidéken, a „szép trófea” új funkciót kap kutyaeledel formájában. Hogy horgászkörökben a rég várt babérokat learathassuk, magunkat a fejjel szokás lefotózni. A fiatal horgászcsemeték ezután nagyon büszkék lehetnek apura, vagy a papára.

A tetthely
Az Észak-magyarországi tó sok óriásharcsa otthona és kisebbeké is. Az utóbbiakat csendben ölik meg. A nagyobbak pedig előbb-utóbb az utcára kerülnek, hogy beteljesítsék a hivatásukat: húst és trófeát mindenáron!